„Egy fiatal évezredben lettem öreg. De lehet, hogy fiatal bennem az öregség... Két évszázad és kettő évezred jutott nekem, ám ha a nagyszüleim terheit is cipelem, három évszázad minden tapasztalatlansága tesz nyugtalanná, mert rosszak a tapasztalataim. Ez a nyughatatlan nyugtalanság tesz mégis derűssé és nyugodttá. Romlandó vagyok, bár igyekszem jónak lenni. Vagyis: ember.” (Sz.J. - Villon XXI.)
%20Copy.jpg)
Székhelyi József szerda este Szegeden Shakespeare: A makrancos hölgy című darabjában játszott, másnap autójába ült és az M5-ös minden négyzetcentiméterét ismerősen köszöntve elindult Budapestre. Kecskemét mellet elhaladva talán pályájának első színházi szerződésére gondolt, megemelte képzeletbeli kalapját Radó Vilmos emléke előtt, majd nemsokára befutott az új Alkotmány (bocsánat Alaptörvény!) elfogadásának büszke lázában égő fővárosba. Azt nem lehet tudni, hogy mekkora izgalommal várta az estét, de annyi bizonyos, kedvesen és szívélyesen érkezett a Szabad Szellemi Műhely társasági estjére. Néhány cigaretta elszívása közben - erről nemsokára a Tacubában is le kell mondani - összegyűlt a közönség és elkezdődött a beszélgetés. A közel két órában bőkezűen mért, iróniával fűszerezett humorral átszőtt súlyos gondolatok és ítéletek, mikroszkopikus pontosságú analízisek szegezték székükhöz a hallgatóságot. Színesítve a bizalmas betekintés lehetőségével: a családi breviáriumba, pályakezdéskor a „Maradj velünk Székhelyi elvtárs” (a Nemzeti Színházban) helyett a kecskeméti Hamletet választó döntésbe, az aktuális politikai kurzusokkal felvállalt konfliktusok háttereibe. Életének menete: (az Élet Menetében is fontos a szerepe) játszik, színházat igazgat, ír és beszél. Na itt kezdődtek a bajok, mert bizony állandóan elmondja a véleményét, és ez sokszor, sokakat idegesít. Úgy küzd velük, mint 
Babtistaként a színpadon nagyobbik lányának férjhez adásáért. Csakhogy ott van egy elszánt ember, aki végül betöri a kezelhetetlen Katharinát, itt azonban nem nagyon akad a problémák megoldására képes politikus. Késztetést érez, hogy folyamatosan véleményt mondjon a színházi szakmáról („Hiába mondod a tigrisnek, hogy a brokkoli finom, szarik rá!”), a politika visszásságairól, és válaszokat szorgalmazzon az égető társadalmi kérdésekre. „És nem szegénykérdés van, barátaim, hanem gazdagkérdés... Tesókám, hogy lettél te hirtelen ilyen kurva gazdag...?! Az előbbire árnyalt „csak" a válasz, az utóbbira válasz csak nem érkezik.” – vágta bele a pacekba azon a nevezetes gyűlésen 2005-ben. Ezt nem hallotta meg senki, de abból, hogy ugyanitt az Országos Vezért (OV) - az első nagy umbulda-hullám idején - Tokaj hímvesszejének nevezte, abból hatalmas botrány lett. A Himnusz meggyalázásával vádolták. Fel is jelentették, fel is mentették, de azóta is célpont. A szélsőjobb is rendszeresen megtalálja, hol Szegeden, hol Makón zsidózzák eltökélten. „Kölcsey Ferenc műfaji ajánlású, Hymnus című, a magyar nép zivataros századaiból alcímű költeményének első versszakát és annak Erkel Ferenc által megzenésített feldolgozását, vagyis a Köztársaság, a magyar nemzet Himnuszát, annak betűjét és szellemét én sosem sértettem, gyaláztam meg. Parafrázisom azért született, mert úgy véltem, hogy mélységes fájdalomra, kis magyar abszurdként ez már elkövettetett... A nagyon nemzeti és nagyon szocialista retorikával elsöprően hódító országos vezér épp Tokajban, tehát topográfiailag a vers harmadik szakaszában is említett helyszínen és annak kapcsán eltévelyedett. Ráadásul aktuálisan kiemelkedő közjogi méltóságának gyakorló ideje alatt, miniszterelnökként. Borzalmasan fájt, mérhetetlen keserűséggel töltött el.” – nyilatkozta másfél éve. Azóta többen, még többet loptak, a fülkeforradalom új élcsapata pedig nem csak a múltat veti le magáról, hanem a gátlásait is, de vajon a jövő mennyire reménytelen? A Tacubában úgy tűnt, hogy Székhelyi József ma sem gondolja másként: „Ahogy mondani szokás, a remény hal meg utoljára... De ki fogja szegényt eltemetni...? Mert azt gondolom ma is, hogy a színész a nemzet napszámosa, a politikus pedig számos napon a nemzeté. A közjó szolgálatosai, rokon szakmák. Direktorként azonban száműztem a politikát a színházból. A szobámban sem engedtem sem ellenzéki, sem kormányoldali aktuálpolitizálást. Ami pedig alkalmi le- vagy felzsidózásomat illeti, bár megszokhatatlan, megszoktam. Hétfőtől péntekig magyar vándorszínész vagyok. Szombaton zsidó. Sabesz biboldó. Vasárnap meg kialszom az egészet.”
Kétségekkel teli világunkban két dologban azért biztosak lehetünk:Petruchio előadásról-előadásra készséges feleséggé varázsolja makrancos Katáját, a vándorszínész pedig újra úton van, játszik, ír és beszél. Szerencsére! (BA)
