SZABAD SZELLEMI MŰHELY

Ma 45 esztendeje kezdődtek a párizsi diáklázadások, amelyek először megrengették, majd alaposan megváltoztatták a világot. A már évek óta zajló vietnami háború ellenes megmozdulások és polgárjogi forrongások nagy befolyással voltak a franciaországi diáklázadások kitörésére. „Különböző okokból lázongott a kritikusan gondolkodó ifjúság szerte a világon, az Egyesült Államoktól kezdve Nyugat- és Kelet-Európán át egészen Japánig. Ám összekötötte őket a változtatási szándék, mert nem kevesebbről volt szó, mint egy jobb világról. Az elnyomottak szabadságáról, a társadalomban való részvétel mindenkit megillető jogáról, a demokrácia kiszélesítéséről.”(Norbert Frei történész) A „forrongó tavasz” 1968. március 22-én a párizsi egyetem nanterre-i fakultásáról indult. Állítólag először csupán a szexuális szabadság nevében a fiúk könnyebb bejárást követeltek a lányok szobáiba. „Egy francia egyetemista hatvannyolcban cigarettát és tüzet kért a nanterre-i egyetem uszodájának avatásán Francois Missoffe ifjúsági és sportminisztertől. A diák közben megkérdezte: Miniszter úr, miért nem engedélyezik az egyetemeken a koedukált kollégiumokat? Hűtse le magát, fiatalember! - hangzott a gyors válasz. Ha maga impotens, attól még hagyhatna bennünket ba...ni” - válaszolta a diák, Daniel Cohn-Bandit, aki ma az Európai Parlament képviselője.” Ez valójában még az év januárjában történt. Az igazi kiváltó ok az volt, hogy „miután egy háború elleni tüntetésen több nanterre-i egyetemistát őrizetbe vettek, a hallgatók mintegy 150 fős csoportja válaszképpen elfoglalta az egyetem igazgatósági épületét. A professzori tanácsteremben tartott gyűlésükön elfogadott tiltakozó határozat meghozatalában kulcsszerepet játszott Cohn-Bendit.” A diákok a társaik szabadon engedése mellett, radikális egyetemi reformokat követeltek és a fogyasztói társadalom kemény kritikáját fogalmazták meg. A rendőrség egyenlőre csak körülzárta az épületet és a fiataloknak büntetlen távozást biztosítottak. Április 27-én azonban letartóztatták Cohn-Benditet, majd május 2-án kiürítették az egyetemet, amire másnap a párizsi egyetemeken is elkezdődtek a megmozdulások, a diákok elfoglalták a Sorbonne-t. A rendőrség és a fiatalok között közelharc kezdődött, „Párizs hadszíntérré vélt, barikádok és felszedett utcakövek, betört kirakatok és kiégett autók uralták a képet. Az összecsapásban több százan megsebesültek, a letartóztatottak száma megközelítette az ötszázat. A diákok támogatására a szakszervezetek tüntetést szerveztek, amelyen 750.000 vettek részt. Az elégedetlenség általános sztrájkmozgalommá szélesedett, a munkások gyárakat foglaltak el, ülősztrájkokat kezdtek. A munkabeszüntetésekhez csatlakoztak az állami hivatalok, a televízió és a rádió is.” Az események hatására írta meg John Lennon a Revolution címü dalát. A tízmillió sztrájkolót a francia értelmiség is támogatta. Miután a hatóságok a Berlinbe elutazott Cohn-Benditnek megtiltották a visszatérést, a diákok elfoglalták és felgyújtották a tőzsde épületét. A lázadás forradalommal fenyegetett, Charles de Gaulle államfő egy németországi támaszpontra menekült, ahonnan feloszlatta a parlamentet és új választást írt ki. Átfogó szociális reformokat ígért, és az egyetemi viszonyok rendezését. Georges Pompidou kormányfő bejelentette a letartóztatottak szabadon bocsátását, a bezárt egyetemek újbóli megnyitását és a szakszervezetekkel bértárgyalásokat kezdett. Az egy hónapja tartó forrongásokat ezzel sikerült lecsillapítani. Az 1968-as esztendő, amelynek eseményei, azok hatása több nagyszerű film megszületésének is ihletője volt – Strawberry Statement, Zabriskie Point, If, Hair - gyökeresen megváltoztatta a világot. „1968 után a Földön élni már nem ugyanazt jelenti, mint előtte. A nagy jelentőségű év több tekintetben is a jelen megértésének kulcsa lehet: legyen szó fiatalságról, zenéről, világpolitikáról, háborúról, médiáról vagy a gazdaságról, sok mindenben járult hozzá világunk jelenkori képéhez.” (Norbert Frei) „A felszínen az a mozgalom, amelyet később "újbaloldalinak" neveztek, nőtt, szélesedett, elterjedt majdnem az egész világon, aztán alábbhagyott, végül elmúlt. Először szétszedték a barikádokat, majd a diákok visszatértek az egyetemekre tanulni jó állások reményében, a tömegsztrájk idejét múlta, az önigazgatás és önkormányzat mozgalmai és intézményei marginalizálódtak. 1968 nagy romantikus mozgalmai mintha szertefoszlottak volna. Az 1968-as fiatal generáció reményei, hogy a hierarchia kora után a testvériség világában élhetnek, közösségekben vagy az anarchia állapotában, elidegenedés nélkül, elszálltak. Mégis, 68 egyik legtartósabb hatása éppen az életformák megváltozása volt, különösen a fiatalság életformáinak megváltozása. Franciaország, Olaszország, Németország, az USA és sok más ország lázadó diákjai a szkeptikus Max Weber mondását visszhangozták jelszavukként: hogy elérjük a lehetségest, a lehetetlent kell akarni újra meg újra. 68 ifjúsága többnyire a lehetetlent akarta. Helyette valóban elérték, amit lehetett.”(Heller Ágnes) „Az egész egy közös álom volt, részben siker, részben pedig kudarc. Politikai mozgalomként a diáklázadásnak nem volt jövője, de megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetőségeit”. (Gilles Lipovetsky szociológus) 1968 valóban döntő befolyással bírt a XX. század végi demokrácia-felfogásra és az új liberalizmus kialakulására. A beatkultúra, a hippik szellemisége, a polgárjogi- és békemozgalmak és a diáklázadások komoly rést ütöttek a konzervatív hagyományokon. Ennek elfogult (főleg hazai) kritikusai a családközpontúság szétverését és a szekularizáció megerősödését kérik számon, miközben a konzervatív erkölcsiség számára kisajátítani igyekeznek vallást, hazafiságot. Pedig a liberalizmusnak éppen olyan fontos fogalmai ezek, mint a modern konzervativizmusnak a szekularizáció, a szabadság és a tolerancia. Az 1968 formálta liberalizmus lehetőséget adott az értékek közötti választásra és nem kívánt egy kötelező irányt meghatározni. 1968 a megrázkódtatások éve volt Kelet-Európában is, ami először Magyarország mozdíthatatlannak tűnő politikai és gazdasági életében jelentkezett. Január 1-jén bevezették az új gazdasági mechanizmust, ami a piacgazdaság elemeit kívánta az addigi tervgazdaság vérkeringésébe beépíteni. A vállalatok nagyobb önállóságot kaptak, önállóan dönthettek a termelésről, a bérezésről és az értékesítésről. A bújtatott munkanélküliséget azonban nem lehetett felszámolni, ami a gazdaságos termelés egyik alapfeltétele lett volna. Felszámolása megingatta volna a szocialista rendszer egyik legnagyobb vívmányának tartott teljes foglalkoztatottságot. Az új gazdasági mechanizmus lehetővé tette a második gazdaság kialakulását az iparban is. Gomba módra szaporodni kezdtek a gmk-k, szakcsoportok, és a kisvállalkozásoknak is nagyobb teret engedtek. Magyarország a „láger legvidámabb barakkjává” vált. Az életkörülmények lassú javulása mellett, a többi szocialista országhoz képest valamivel enyhébb volt a politikai légkör és pezsgőbb a szellemi élet. A rendszer ennek ellenében a legfontosabb tabukhoz továbbra is ragaszkodott, és azok megsértése szigorú büntetéssel járt. Nem volt megkérdőjelezhető az egypártrendszer, és a Párt vezető szerepe; nem volt vitatható a Szovjetunióhoz való hűség, a „megbonthatatlan barátság”; nem lehetett vitatni 1956 ellenforradalmi jellegét, és szólni a megtorlásokról. „A gazdasági reformokat a párton belül sokan mindvégig keményen ellenezték. A csehszlovákiai változások eltiprását követően a sztálinizmushoz visszaforduló szovjet vezetésre támaszkodva – akik kezdettől rossz szemmel figyelték azokat - kibontakozott a reform hazai ellenfeleinek támadása. A pártvezetés konzervatívjai (Biszku Béla, Pullai Árpád, Komócsin Zoltán, Gáspár Sándor) ellenezték a jövedelmek differenciálódását, az infláció és a munkanélküliség kialakulásával rémisztgettek. A pártapparátus és a nagyvállalati alkucsoportok az ellentámadás mellé álltak.. Az 1970-es évek elején a gazdasági reform lefékeződött, a gazdaságpolitikában anélkül következett be a visszarendeződés, hogy kimondták volna az új gazdasági mechanizmus felfüggesztését. Formailag fennmaradt az indirekt irányítási rendszer, szó sem volt a tervutasítás visszaállításáról, de a gyakorlatban fordulat történt. A gazdaság alapvető rendszerbéli problémáit az új gazdasági mechanizmus bevezetésével sem lehetett megoldani, ráadásul új problémák is keletkeztek. Az újbóli központosítást az 1973-as olajválság és az azt követő recesszió hatásai is tovább erősítették. Az 1974-es év a reformok végét jelentette. Leváltották a mellette elkötelezett politikai vezetőket (Fock Jenőt, Nyers Rezsőt, Fehér Lajost), és tovább folytatódott a fenntarthatatlan rendszer hosszú haldoklása.” A magyarhoz hasonló reformokat készültek bevezetni Csehszlovákiában is. Ott azonban egy kedvező személyi változásnak köszönhetően - 1967 decemberében a sztálinista Novotný helyébe Alexander Dubčeket választották a Kommunista Párt első titkárainak - a gazdasági mellett a politikai megújulás is elkezdődött. 1968 tavaszától szokatlanul nyílt vita zajlott a csehszlovákiai szocializmus múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Az új pártvezetés ösztönözte ezt és egyre szabadabb teret biztosított a társadalmi önszerveződésnek. „Emberarcú szocializmus” néven egy piaci alapú államgazdaság és korlátozott, de plurális politikai rendszer képe bontakozott ki. A magyarországi gazdasági változások és a „prágai tavasz” eseményei mellett az év március 8-án több ezer lengyel egyetemista kezdett tüntetni Adam Mickiewicz Ősök című hazafias hangvételű és szovjetellenes kritikát is megfogalmazó drámájának betiltása ellen. A több napig tartó, szólás- és sajtószabadságot követelő diáklázadást a rendőrséggel és a munkásőrséggel brutálisan szétverették. A Szovjetunió persze egyre ingerültebben reagált a „testvéri országokban” zajló eseményekre. Leginkább a prágaiak aggasztották, így 1968 augusztus 20-án éjjel a Varsói Szerződés tagállamainak katonai egységei (Románia kivételével) bevonultak Csehszlovákiába. Egy magyar hadosztály vett részt a megszállásban, akik azután, október 23-án elsőként kezdték meg a kivonulást. Az 1956-ot követő megtorlások után először emelték fel nyilvánosan szavukat magyar értelmiségiek. Heller Ágnes, Hegedús András (volt miniszterelnök) és társaik nyílt levélben tiltakoztak a csehszlovákiai bevonulás ellen. Sokan emiatt hamarosan elvesztették állásukat és kizárták őket a magyar kulturális életből. (Csehszlovákiában a diákok még a következő év elején is ellenállással próbálkoztak. 1969 januárjában a rádió prágai székhelyének elfoglalását fontolgatták, hogy felrázzák a lakosságot és országos méretű tiltakozást váltsanak ki. Jan Palach cseh egyetemista január 16-án Prága főterén az ország védőszentjének, Szent Vencelnek szobránál felgyújtotta magát, így tiltakozva Csehszlovákia szovjet megszállása és a kommunista diktatúra ellen.) 1968 végére azonban már elmondható volt, hogy Európa csendes, újra csendes… „Annak idején, amikor néhány hónap múltán vége lett a nagy izgalmaknak és a nagy reményeknek, azt lehetett hinni, hogy a párizsi május és a prágai tavasz emléke egyaránt nyomtalanul el fog tűnni. Ma már tudjuk, hogy ez az év előkelő helyet foglal majd el a második világháború utáni korszakról szóló történelemkönyvekben.”(Heller Ágnes) Közép-Európában ismét búcsút kellett mondani a szabadság illúziójának, de a kilengéseket sem tűrő hatalmi gépezet fogaskerekeit szétmorzsolják majd az 1968-ban és a későbbi lengyelországi események során közéjük keveredett homokszemek. Alig több, mint két évtized marad csupán hátra a világhódítás célját maga elé tűző kommunizmus idejéből. (BA)