Iványi Gábort a szegények szolgálójának nevezte valaki. Honnan indult és milyen pályát futott be ez a hosszú szakállú, békét sugárzó, elhivatott ember, akit Isten nem csak a lelkek istápolására rendelt, hanem az elesettek és kitaszítottak mellé állított? A Szabad Szellemi Műhely márciusi estjén a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség alapítója, a hajléknélküliek számára menedéket nyújtó lelkész megajándékozta hallgatóit – gyakran megrázó - gondolataival és betekintést engedett életének legfontosabb pillanataiba. A metodista lelkész édesapa, pedagógus édesanya gyermekeként, tíz testvérével eltöltött szolnoki évek döntő hatással voltak későbbi sorsának alakulására. A földi javakban igencsak szűkölködő családban vált számára örökérvényűvé, hogy a nélkülözők megsegítése minden ember alapvető kötelessége. Rendszeresen ültették asztalukhoz a környék szegényeit, és azok sem részesültek kiutasításban, akik közben meg-meglopták őket. Az igazságért való töretlen kiállást is a családjában, a hatóságok zaklatásának ellenálló édesapjától tanulta.
Ez az indulás egyenes úton vezette a diktatúrával való szembenállásáig és a Szegényeket Támogató Alap (Szeta) megalapításáig. Már segédlelkész volt, amikor politikai okokból kizárták a lelkészképzőből, majd eltávolították a Metodista egyházból. Ekkor a kispesti gyülekezetben hirdette az Igét, és bár a templomát hatóságilag lezárták, éveken át illegálisan -az elvett templom előtt - a szabad ég alatt tartott rendszeresen istentiszteletet. Ezért egyesületi joggal való visszaélés címén felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Vidéki útjai során szembesült a cigányság mérhetetlen nyomorával és – bár szocializmusban nem akartak tudni a szegénység tényéről – Solt Ottilia szociológussal és másokkal 1979-ben létrehozta a Szetát. A szárnyait bontogató demokratikus ellenzékben történő szerepvállalásaként ugyanebben az évben a szamizdat Beszélő egyik alapító szerkesztője lett. A Metodista egyházból kitiltott lekésztársaival 1981-ben megalakították saját felekezetüket, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget. 1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózatának első ügyvivő testületének tagja lett. 1989-ben az első szabad civilszervezetek között léterhozta és bejegyeztette az Oltalom Karitatív Egyesületet. Tagja lett az első szabadon választott országgyűlésnek, ahol az emberi jogok és a vallásszabadság szószólójaként tevékenykedett. 1998-ban újra képviselőséget vállalt, de az már "tévedés volt" - mondja. A lelkészi hivatás mellett végleg a szegények és hajléktalanok segítése vált élete céljává. Az Oltalom mellett hat évig a Fővárosi Szociális Központ és Intézményei igazgatója volt, az általa alapított Wesley János Lelkészképző Főiskolán szociálismunkás-képző szakot indított és máig több hajléktalanszállóban, anyaotthonban ad munkatársaival fedelet az utcára került embereknek, családoknak. Mivel azt tapasztalta, hogy a mentők szükség esetén sem viszik el a "tetves hajléktalanokat", ezért saját mentőszolgálattal látja el ezt a feladatot. "Egy társadalom erkölcsi erejét nem az mutatja meg, hogy mennyire harcol Trianon ellen, hanem az, hogy hagyja-e az embereket az utcán meghalni" - állítja. Az ilyen kijelentéseket azonban mostanában sokan nem szeretik. Nem szeretik azt sem, ha valaki eltökélten kiáll a romákat ért támadásokkal szemben, és határozottan szembefordul az egyre nyíltabb cigánygyűlölettel, antiszemitizmussal. Ezért azután elképesztő támadások érik a magyar szélsőjobb részéről. Március 15-én a családja körében zúdult rá mocskolódásuk. Ezeket nagy lelki békével viseli, nincs benne harag, de aggódva szemléli a politikai előretörésüket. Mégis bizakodó: „a fény csak a sötétségben látszik igazán” – mondja hite szerinti meggyőződéssel.
BA
