"Micsoda mirákulum!" Az egyik tábor vezére gonosztevő. A másiké őrült. A harmadiké komédiás. A negyediké mániákus. Ha a nép egyszer majd fölismeri, és nem szolgálja őket tovább, akkor fog boldogulni. Ez Weöres Sándor Testamentuma - olvasható a Katona József Színház ismét mintaszerű műsorfüzetében, amely Weöres A kétfejű fenevad című művének előadásához készült. Az előadás viszont nem a választás előtti Magyarországról készült (bár nyilván neki) - hanem a megszületése óta remekműnek, zseniálisnak mondott, egyszersmind önmagához méltó színpadi életre mindeddig képtelennek mutatkozó darabból, amely amúgy maga volt az eleven színházi provokáció, újabb és újabb nekiveselkedések tárgya. 
Hogy miért izgatja a színház fantáziáját, az egyszerű. Hogy hogyan lesz ez az izgatás előadássá, az bonyolult, de egyszerűnek kell látszania. És akkor egyszer csak megvan: a Katona József Színházban Máté Gábor rendezésében születik egy légiesen könnyed előadás, amelyben a rendező kezét a költő vezette, és magabiztosan komponálta eggyé a nyelvet és a képet, az alakításokat és a gondolatokat. Mintha meglett volna már valahol az egész, jól eldugva a sifonérban - csak elő kellett venni. Ott terem előttünk Ambrus deák, a rab Magyarország örök menekülője - Weöres nem tudhatta, mégis tudta, milyen lesz ez az alak a nem rab Magyarországon: rab, csak másként. Ambrus épp színielőadást rendez az archetipikus szocreál kultúrház nagytermében; a plafonról aláereszkedő rudakon a nemzet örök ruhatára lóg: elmúlt és eljövendő évszázadok könnyen váltogatható viseletei (Füzér Anni jelmezei). Cziegler Balázs díszlete egyrészt konkrétan fölidézi a darab megírásának idejét (azok a piros-fekete műbőr puffok! Tinédzserparti a rádióban! madzagantennás tévé!), másrészt gazdag allúziókat ébreszt a színház a színházban stilizációja terepén. Ambrus színjátékai - noha váltogatja őket igény szerint - sosem készülnek el, beléjük zavar a történelem, és az író-rendező-színésznek ismét menekülnie kell. Segítik a nők és a szerencse. Evelin mindjárt az elején az "örök szerelem", akinek többek közt azért jár ez a kiváltság, mert rögvest tovább kell állni tőle, más nők oltalmára szorulva - legyen mire emlékeznie a hosszú várakozás alatt, míg egyre csak kötögeti a végeérhetetlen nemzetiszín sálat. Lea, a "sidó leány" is örök szerelem; Báthory Susánna meg az élet sűrűje, tapasztalatból gyúrva. Ambrus mindig résen van: ez a menekülés alapállapota. Török szultán, janicsáraga, császári komisszárius, aztán maga a császár, osztrák tábornok, török basa, tatár kán és cigány hóhér pörög körülötte e színes történelmi ringlispílen: senki sem az, akinek látszik, még kevésbé, akinek látszani akar. Az átöltözés - olykor átvetkőzés - nemcsak metaforikus értelemben refrénje az előadásnak, hanem a komédiai vonulat fenntartója is. Ugyanis vicces, nagyon vicces, ami történik. Ül a négy ellenséges vezér pucéron a gőzben, és a nyilvánosságnak összeborul, pro domo meg pocskondiázza egymást. I. Lipót császár és IV. Mehmed török szultán meg minden idők leggunyorosabb kézikönyvét állítja össze a nép és az uralkodó viszonyáról: könyörögve kérik a másikat, pusztítaná el hadseregüket, népüket, hisz úgyis csak a terhükre vannak, és félni is kell tőlük. Ja: és az egész a rezignált Avram Mandelli, a zsidó prezentációja, mert ő tudja, milyen volt-van-lesz a világ - ezért ő Ibrahim kádi, ha épp nem zsidó. És ezért beszéli le kegyetlenül a leányát, Leát a kereszténységről meg Bornemissza Ambrus deákról egyszerre. Nem csak megszólal, hanem valósággal fölzeng Weöres darabja, és mint minden remekmű, elfoglalja a helyét ebben a mi mai világunkban: nem kell ahhoz hadsereg, hogy egy ország rab legyen, nem kell ahhoz háború, hogy minimum két irányból érkező ideológiák versenyezzenek a hatalomért. De nem kell egyetlen aktualizáló pillanat sem, sőt: a biztos kezű, pontos arányérzékű, a gúnyt, az iróniát és a rezignált tapasztalást megfelelően vegyítő rendezés jól teszi, hogy megelégszik a darabbal. Kell viszont a Katona parádés együttese. Vajdai Vilmos és Makó Péter idézetteli muzsikája. Kovács Lehel Ambrus 
szerepében: az asszonyok készséges csábítója és engedelmes áldozata, amúgy meg egyfolytában mázlija van; a színész jól egyensúlyoz a stabilitás és labilitás közt. A másik főszereplő, a bölcs Avram Mandelli mosolygós, ravasz fickó Fekete Ernő kaján alakításában, aki nem riad vissza a gazemberségtől sem, és ismeri a történelmi dörgést. Kezébe adnánk az életünket, de használt autót nem vennénk tőle. Bán János és Szacsvay László megint nagyot villant a szultános-császáros epizódban: elegáns öltöny és maszk, ez teszi a politikust, na meg a hazugság. A darab leglényegével is összecsengő szerepváltásokban remekel még Kocsis Gergely (császári komisszáriusként bőrkabátot, bőrkalapot visel), Hajduk Károly (az agyalágyult Baden kötőtűvel hadonászik: "le a politikával!"), Rajkai Zoltán, Ujlaki Dénes, Dankó István és Kovács Ádám. És a nők, ők állnak minden fordulónál: Tenki Réka erőt és odaadást veszedelmesen váltogató Evelinje, Pálmai Anna tüzes, kíváncsi és ugyancsak veszedelmesen szerelmes Leája és Ónodi Eszter mindenben rutinos és készséges, a végére mégis belefáradó Báthory Susánnája. Az évad egyik legjobb előadása nem került be a pécsi fesztivál műsorába. Én pedig ismétlem magam: irány a Katona!
