Nagyon jó album. Az, hogy a dalok szövegeit a magyar költészet nagy alakjainak versei szolgáltatják, egészen egyszerivé és egyedülvalóvá teszi. Ez a vállalkozás első hallásra szinte a kör négyszögesítésének tűnik: József Attilát, Kassákot (!), és a többieket a jazz nyelvén megszólaltatni. Ilyenre Harcsa Veronika előtt még senki sem vállalkozott, ami nem véletlen. Ehhez a magyar költészet iránti olyan affinitásra volt szükség, ami neki – mint a lemez bizonyítja - rendelkezésére állt. Úgy zeneszerzőként, mint előadóként és hangszerelőként méltóan helytállt, mely utóbbi feladatban az együttes többi tagjai is részt vállaltak. És mindehhez szükség volt egy ilyen együttesre is. Blaho Attila zongorán és billentyűs hangszereken, Gyémánt Bálint gitáron, Oláh Zoltán nagybőgőn, Majtényi Bálint dobon, Subicz Gábor (egy szám erejéig) trombitán játszott. Egyénileg senkit nem tudok külön kiemelni közülük, annyira – szinte grammra kimérhetően – azonos magas színvonalon játszottak. Ami a darabokat illeti, azok mind bonyolult szövetű, nem szokványos alkotások, sajátos dallamvilággal. (Az elmúlt napokban kénytelen voltam kedvezőtlenül írni egy zeneszerzői teljesítményről, itt most pontosan az ellenkezőjét kell tennem!) A kompozíciókat hallgatva hiába várjuk, hogy a szokványos AA-B-A szerkezetű dalok fognak megszólalni, ahol a kitaposott akkordmeneteket némi rutinnal már előre meg lehet érezni. Persze a versek nem is lettek volna beszoríthatók ebbe a skatulyába. 
A „Lámpafény” darabjai a nem dalszövegnek szánt versekhez, azok egymástól nagyon is különböző struktúrájához és mondanivalójához igazodnak, bár az „igazodás” talán nem is helyes kifejezés, mert a végeredmény a zene és vers olyan egységét adja, amiből alig érezni, hogy azok nem egyidejűleg jöttek létre. Bár ez nem egy irodalomkritikai rovat, mégis hadd valljam meg, hogy az általam legeslegnagyobb költőnknek tartott József Attila „Műterem” című versének megzenésítése volt rám a legnagyobb hatással. A szuggesztív, monoton dobszó fölött ívelő magányos trombitahang indítja a darabot, amihez később társulnak a többiek, - többek között egy ízig-vérig modern zongora szólóval - végül a trombita spirálszerűen emelkedő crescendo-jával jutva el a csúcsra. Hasonlóan nagyszerű volt Karinthy Frigyes „Együgyü mese” című verse, ami a hangszerelés stílusában igazi meglepetéssel szolgált: az orgona bevetése a hozzákapcsolódó gitárral tagadhatatlanul „soul” ízt adott a darabnak. Nagyon emlékezetes volt számomra „A szomj” is, ami Nemes Nagy Ágnes verséhez íródott. Blaho Attila jóízű zongorajátéka és az ének alatt megszólaló nagyívű zenekari motívum az album fénypontjaihoz számítanak. Harcsa Veronika a szerző jól ismeri Harcsa Veronikát az előadót, ezért nála jobban nyilván senki nem tudta volna ennyire testére szabni a ruhát. Elmondhatom, hogy ez a ruha nagyon jól áll neki. (Forrás:Dr. Gregorits János, Jazzma.hu)
